Kortárs Kereső: Horváth Bernadett

A Kortárs Kereső a hazai feltörekvő tehetségek bemutatásával foglalkozik, akik aztán hétről hétre egymásnak adják a bemutatkozás lehetőségét.


“Igazából arról szól minden, hogy megértsem végre mi ez az egész, és én mit keresek itt.”

kk_horvathbernadett_portfolio

KultOn.hu Hogyan lett belőled fotós?

Horváth Bernadett: Én azt hiszem, hogy az öndefiníció ezen szintjén még nem állok. Nem nagyon szoktam magam fotósnak nevezni. Ha van egy dolog, amiben nem tudok elfáradni vagy ami sosem terhes és mindig visszavezet önmagamhoz, az ez.

Mindig utáltam, ha egy művész önterápiaként aposztrofálja a munkáját. Azt gondoltam, hogy ez végtelenül önző dolog. Aztán minél mélyebbre mentem ebben az egészben, annál inkább vált önkereséssé a dolog. Ha nagyon össze vagyok zavarodva, akkor önarcképeket készítek. Vizsgálom az arcom, belenézek a szemembe. Próbálom megérteni mit miért teszek vagy érzek. Ha utazom akkor ugyanez történik, csak áthelyezem magam a tájba. Igazából arról szól minden, hogy megértsem végre mi ez az egész, és én mit keresek itt.

horvathbernadett_amerika1

Horváth Bernadett: Silver Lake I. (2014)

horvathbernadett_amerika2

Horváth Bernadett: Silver Lake II. (2014)

KultOn.hu: Van kedvenc témád?

H. B.: Szeretem megkereseni a dolgok eredetét, visszamenni a probléma gyökeréhez. Belenézni az emberbe, megmutatni kint, ami bent van mindenkiben. Ahogyan meglátod magad az óceánban, vagy amikor otthon érzed magad egy illatban, amikor annyira ismerős lesz minden egy országban, ahol még sosem jártál azelőtt. Hidat alkotni az érzékelhető és a látható között. Nem gondolkozni, menni előre. Természetes fényben, nem kitalálni. Ráérezni.

KultOn.hu: Miből merítesz inspirációt? Vannak kedvenc művészeid?

H. B.: Van egy valamelyest megfogható része az inspirációnak. Ez nálam alapvetően a gyerekkor. Persze a képeimen ez nem látszik, de ha visszakerülök egy gyerekkori érzésbe, szeretetbe, félelembe, bármibe, az egy nagyon erős talajt képez. A gyerekkorom nagyjából azzal telt, hogy filmeket néztem, és a videotékában lógtam. Imádom a 90-es éveket, elmondhatatlan hálás vagyok azért, mert a korai 90es években nőttem fel. A VHS, walkmen és kazetta mennyországban. Szerelmes vagyok mindenbe, ami analóg. Sokat utazom, imádom összerakni magamat egy idegen helyen.

Aztán van az a rész, amiről nehezen lehet beszélni, de ha már így beszélünk róla, akkor úgy fogalmaznám meg, hogy valamiféle képzelt álomvilágként mutatom meg a valóságot. Olyan mintha általam a kép átmenne egy szűrőn, feltöltődne színekkel, érzésekkel és a filmre már így hagyna lenyomatot. Én azt hiszem mindenkinek van egy ilyen szűrője. Emiatt van az, hogy nem készül két ugyanolyan kép. Végtelen sok érzelem van a világon, mégis végül 2 darabra lehet lebontani őket. A végén csak szeretet meg félelem marad. A legjobb az egészben, hogy mindkettőből gyönyörű kép készülhet. Mert mindkettő őszinte, emberi érzelem. Stúdióban ezt nagyon nehéz átadni, már a fény művisége miatt is. Helyesbítek: én nem tudom ezt stúdióban megcsinálni. Persze könnyen meglehet, hogy egyszerűen csak nem akarom.

horvathbernadett_branno2

Horváth Bernadett: På Brännö I. (2015)

horvathbernadett_branno1

Horváth Bernadett: På Brännö II. (2015)

KultOn.hu: Melyik munkádra vagy eddig a legbüszkébb?

H. B.: Furcsa módon nem nagyon csináltam még semmit, ami kizárólag az én nevem alatt “futott” volna. Szinte minden esetben zenekarokkal, divattervezőkkel, kreatív emberekkel dolgoztam együtt. Ők hoztak valamit és én megtámogattam azt a valamit a vizuállal. Minden befejezett munkára büszke vagyok. Esetemben ez azért hangsúlyos, mert borzasztó sokáig húzom a dolgokat. Amilyen eget verő lendülettel nekikezdek a projekteknek, úgy halványulnak s halnak el a finisben a dolgok. Amikor másokkal dolgozol együtt ezt nem teheted meg. Egyfajta mankói vagytok egymásnak, és amikor az egyik feladná, akkor a másik tovább húzza, és végül leteszitek együtt a munkát, mindenáron. Szeretnék már végre büszke lenni saját magamra! Azt mondani, hogy “Tessék, gyerekek! Ez vagyok én, ezek az érzéseim, én így kommunikálok, mindenki azt kezd vele, amit akar.”

Júniusban elkezdtem összeszedni az elfeledett, elkezdett és félbehagyott projektjeimet. Elképesztő mennyi energiát, emléket és érzelmet szabadított ez fel. Nagyon remélem, hogy elengedőt ahhoz, hogy idén végre kijöhessen valami a saját nevem alatt. Jelenleg ezen dolgozom.

KultOn.hu: Mi a legnagyobb kihívás a 35 mm-es filmben/analóg fotózásban?

H. B.: A kihívás az az, hogy muszáj vagy bízni. Sosem lehetsz benne 100%ig biztos. Lehet akármennyire megbízható a kamerád, a fénymérőd, a számításaid, végül úgysem tudod visszanézni a képet. Én ezt végtelenül izgalmasnak és inspirálónak tartom. Az analóg fotózás megtanít hogyan hallgass az érzéseidre. A digivel az van, hogy halálra gondolhatod a képet, mert végtelen lehetőséged van megkomponálni a “tökéletes” fotót. Az analógnál ez nem így van. Be vagy korlátozva, 36 kockád van és viszlát. Teljesen a logika ellen kell menned. Én ezt egyszerűen imádom! Az előhívás utáni izgalom meg olyan, mint hosszas várakozás után végre találkozni a szerelmeddel.

horvathbernadett_izland1

Horváth Bernadett: What Is Reality? I. (2016)

horvathbernadett_izland2

Horváth Bernadett: What Is Reality? II. (2016)

+1 Ki legyen a Kortárs Kereső következő vendége és miért?

H. B.: Legyen Mráz Lilla, mert elképesztő érzékenységgel képes leképezni a természetet és az élővilágot. Úgy rajzol és fest, mint egy álom. Egyszer írok majd egy mesekönyvet és ő fogja illusztrálni. Bár Ő még nem tud róla.


Korábbi kortársak: